Arckép ezer tükörben

Kezek

Megálltam ott, a párnázott ajtó becsukódott mögöttem. Az egyik oldalon üvegfalon át lehetett volna kilátni a tóra, de sötét volt már. A szobában is. Teljesen üres volt, csak a közepén állt egy masszírozó ágy, mellette két derékmagasságig érő kandeláber, egy-egy gyertyával.

Folyt.: http://manszka.blogspot.com

Most már végleg átköltöztem, sorry. A freeblog főoldala hetek óta tele van spamblogokkal, míg a sajátjaink a legtöbbször nem jelennek meg a frissek között. :(( Nagyon sajnálom :/

Dilemma

A legutóbbi három bejegyzésem egyáltalán nem jelent meg a freeblog frissblog listáiban. Sem a főoldalon, sem a kategóriámban ("Harisnya"), sem a bejegyzések listáiban. Szóval mintha nem is írnék. A keresősávot már rég ki kellett törölnöm, mert nem működött. Nemcsak a blogon nem működik, de az admin felületen sem. Ha rá akarok keresni egy bejegyzésemre, a megszokottal ellentétben nem az admin felületen tudom megtenni, hanem a Google-ban - feltéve, hogy ismerem a bejegyzés címét. De kifejezésekre nem lehet keresni. LOL.  Bár a problémát jeleztem a technikusoknak hónapokkal ezelőtt, a túlterheltségük miatt nem tudtak vele foglalkozni és választ sem kaptam.

Elkezdtem körülnézni más blogszolgáltatóknál, de nem nagyon tetszik egyik sem. A blogspot.com motorja, a blogger felületileg egész jó, de nem találtam egy nagy közös anyaölt, mint a freeblognál, ahol lehetne mazsolázni a blogok között, vagy ahol rátalálhatnának az én blogomra is. Azért még megcsináltam ott a blogomat, pofára sikerült is majdnem ugyanilyenre, mint most. Sajnos nem tudom importálni bele a freeblogos bejegyzéseimet.

A blog.hu-nál nem sokat időztem, tíz perc után kifordultam, annyira nem szimpi. Alig van valami funkció, amely fölött a blogíró rendelkezhetne, változtathatna, egyénre szabhatna. Ráadásul tetű lassú. De még majd erőt gyűjtök és visszanézek, hátha.

A wordpress.com tesztelése még hátravan.

Igazából nem szeretnék elmenni, de lehet hogy muszáj lesz :( Két hónap híján hat éve blogolok itt... Rengetegszer kerültem ki a főoldalra, és olyan érzésem van, hogy szeretnek itt. Rákattintok a másik felületre, amely csak egy felület, egy betűhalmaz, ugyanez, mint most itt, és mégis olyan idegenül érzem magam, olyan egyedül.

 

update: jé, most utólag megjelentek a nem mutatott bejegyzéseim is a listákban. Jobb későn, mint soha :)

update: most meg már a kereső is működik, szép nap ez a mai :)

Kanapé

Már biztos, hogy nem veszik meg a lakást, talán mégis el kellett volna adnom a neppernek nyáron, aki paneláron megvette volna, de az önérzetem visszatartott az egyezségtől. Nem veszik meg, s nekem csak marad az ábrándozás.

Ha nem veszik meg, én sem tudok egy másikat venni. Tehát nem költözünk. Maradunk, s én elővettem a B-tervet és gondolatban teljesen átrendeztem a szobámat, ahol Marcival lakom. A nagy franciaágy helyett egy magas, fehér, komódszerű IKEA-ágyat képzelgek, hogy nagyobb legyen a tér, és azt csak akkor kell kihúzni, ha nem egyedül alszom rajta.

Lelki erősítés gyanánt mindennap megnézem a kanapé fotóját, és számolgatok magamban, hogy ha most ugrik egy kategóriát a közalkalmazotti besorolásom (plusz havi nettó 5000 Ft), negyedannyit sem cigizek az új nemdohányzó-védelmi törvény miatt (plusz havi nettó 10.000 Ft), akkor még mindig kell havi 65.000 Ft betömni a lyukat, ami keletkezik, amikor végre szakítok a férjemmel!

 

 

 

 

 

Ja, az más!

Marci elborzadva nézi a serpenyőt, amelyben a hétvégi családi ebédet, az illatos-omlós csirkefalatokat sütöttem.

- Ez még mindig itt van?

- Igen! Hulla fáradt voltam mindennap - csattanok fel.

- Hrhgh! - hörög megvetően.

- De te is nyugodtan elmosogathattad volna, hiszen te is ettél belőle.

- Nem én főztem. A mosogatás pedig a főzés tartozéka.

Unalom

Semmi kedve nem volt az egészhez. A személyzet leszedte az asztalt, de a hölgyek már előtte átvonultak a Rózsa szalonba. A férfiak persze nem tartottak velük, ők a szivarszobában itták meg a whiskyjüket. Emily nagyon jól el tudta képzelni, miről beszélgethetnek. Kicsit irigyelte is őket. Persze, nem a pia miatt. Hanem mert szerette a nyers modorukat, amit csak a szivarszobában engedhettek meg maguknak. Társaságban előkelően és udvariasan viselkedtek. De szivarozás közben... Egyszer résnyire nyitva maradt azt ajtó, akkor csípte el a vaskos poénjaikat és kipirult arccal csatlakozott a többi nőhöz a szalonban.

Most pedig ugyancsak itt ülnek, mindenki magával van elfoglalva, miközben felületesen csicseregnek egymással.

Emily megigazította zöld selyemruháját a vállán. Kicsit lejjebb csúsztatta és megnézte magát az ovális tükörben. Nem viselt nyakéket, sem fülbevalót. Úgy érezte, elég hatásos a szűk ruha, a mély dekoltázs és a feltűzött hajából a meztelen vállára, nyakába hulló rafináltan kiszabadított tincs is. Egész vacsora alatt titokban őt nézte Harry, a tehetős bankár, egyszersmind Emily férjének üzlettársa és barátja. Volt is mit néznie, vagy inkább elképzelnie. Emlékezetében felidézte azt a múlt heti légyottot, amikor titokban mindketten megszegték házastársi esküjüket. Emilyt pont nem érdekelte semmiféle fogadalom. Gyűlölte a férjét, Robertet, aki olyan volt, mint egy karóba úszott hal. A devizaárfolyamokon kívül semmi nem tudta lázba hozni, még fiatal, szép hitvese sem. Úgyhogy Emily elszórakoztatta magát a férfi barátaival. Évekkel ezelőtt úgy döntött, mindahányszor a férje este az ágyban a tőzsdeindexek tanulmányozását választja őhelyette, lefekszik egy üzlettársával.

Először még izgalmas is volt. Maga a csíny, az, hogy nevetségessé tehette a férjét. De aztán ezt is megunta. Ezek az üzletemberek mind olyan langyosak voltak az ágyban, nem értettek a nőkhöz, csak a saját kielégülésükhöz. Emily úgy döntött, hogy Harry volt közülük az utolsó, akit elcsábított.

Körülnézett a szalonban, hallgatta a barátnői fecsegését. Ha tudnák! A jégcsap Monica, aki mindig feketébe öltözik és soha nem mosolyog. Nem vallotta be, de rangon alulinak tartotta ezt a társaságot, csak a férje miatt vett részt a szerda esti vacsorákon, mert Harry karrierjében ez fontos lépcsőfoknak számított. Monica szülei a felső tízezerből származtak, de egy balul sikerült, kétes eredetű befektetés során szinte az egész családi vagyon elúszott. Ettől még Monica ugyanott érezte magát, és most kénytelen volt elviselni a felső középosztály társaságát.

Az egyszerű Melody, aki előszeretettel öltözött úgy, mint a saját nagyanyja, zsabós blúzokat viselt, kötött kardigánokat, természetesen a legfelkapottabb dizájnerek tervezték számára a ruhákat, állítólag az anyakirálynő is ugyanott rendelte azokat a darabokat, amelyekben a nyilvánosság előtt megjelenik. A szóbeszédnek lehetett némi alapja, és Melody bőven megengedhette magának ezt a fényűzést. Nem szeretett kitűnni a tömegből, nem kérkedett a vagyonával. Emily szinte sajnálta is, amikor lefeküdt a nő férjével. Melody nem ezt érdemelte.

Aztán ott volt a sápadt Hillary, aki képes volt a szőke hajához mindig valami ekrüt felvenni, amitől még betegesebbnek látszott. De hát Hillary élvezte, hogy folyton pátyolgatják. Elhaló hangon tudott órákig mesélni a gyógykezelésekről és kúrákról, pedig még csak huszonöt éves volt. A férje is óvón serénykedett körülötte. Ó, ha Hillary tudná, milyen serény volt Winston az ő karjaiban…

Emily unta az egészet. Az ablakhoz lépett és elgondolkozva a ligetet nézte. Orrlyuka kitágult, légzése felgyorsult, amikor felidézte magában a tegnap délutánt. Odafordult a barátnőihez, akik éppen valami jótékonysági bálról tereferéltek.

– Lefeküdtem Mitchcsel – jelentette be minden átmenet nélkül és rágyújtott egy vékony cigarettára.
A többiek döbbenten meredtek rá. Soha nem beszélgettek ilyesmiről.
– Ki az a Mitch? – hebegte Melody.
– A kertészfiú – fújta ki a füstöt Emily.

Monica megigazgatta könyékig érő fekete csipkekesztyűjét és megvetően hátat fordított. Hillary a szívére szorította az egyik kezét, a másikkal legyezni kezdte az arcát és csak hápogott. Melody összehúzta magán a kardigánját és értetlenül nézett a barátnőjére.

– De hát... ezt nem értem!
– Mit? Hogy annyira jó volt vele, amikor letepert az avarba? A kemény combja, az izzadt inge, az a gyönyörű, izmos karja...
– Te jó ég, az csak egy... munkás! - hördült fel Hillary.
– És milyen erős, milyen szenvedélyes - fújt Emily újabb füstkarikát a többiek felé.
– Elég! – fordult vissza Monica és méltóságteljesen felszegte a fejét. – Neked megártott a puncs. Nem hallgatom ezt tovább – azzal az ajtóhoz indult.

A többiek követték. Emily visszalépett az ablakhoz és elégedetten felsóhajtott. Végre vége. Soha többet nem kell idejönnie.

Örvény

Azt akarom, tudjátok meg, milyen
az, ha fára mászunk, megszédülünk
lezuhanunk, s mégis csupa, csupa
gyönyör emlékezni suhogásra
karcolásra, sikításra
megfulladni száraz fűben
kacagásban

azt akarom, tudjátok meg, milyen
az, ha elparázslunk szikratáncban
meggyulladunk, felüvöltünk
leroskadunk, s mégis csupa, csupa
gyönyör emlékezni robbanásra
vulkántűzre, forróságra
szénné égni szökőkútban
ragyogásban

azt akarom, tudjátok meg, milyen
az, ha éjjel úszunk, hideg habban
elmerülünk, hullám leszünk
tovaúszunk, mégis csupa, csupa
gyönyör emlékezni csobbanásra
dermedtségre, oldódásra
megszáradni özönvízben
egy bárkában

Kerékbe törve

Igen, csak ülök itt, úgy érzem, még most is kislány vagyok, és fáj, hogy nem hajol le hozzám egy arc, egy kedves simogatást nem kapok, bár biztos rossz is voltam, honnan is tudhatnám, mi az, ami bánt? Nem tanítottak meg, hogy felnőtt legyek, csak dolgozom és szigorúan lépek le minden mozgólépcsőről, résnyire szűkült szemmel olvasom a dolgozatokat, és korán reggel agyam már arról kattog, merevít ki felvételeket, milyen napom lesz, de azontúl ahogy megyek, apró kölyök szorítom össze ujjaim. Mit érthetném, mi az, ami komoly, hogy bántottalak? Miért bántanálak, nem akarom komoly szíved széthasítani, hiszen én is benne vagyok, és ott lapul benne megannyi címtelen félelem. Te tudtál engem és mégis mindig megérintettél, nincstelen helyeken, hol kóboroltam, hol jártam izzadt folyosókon, kit tudtam volna kívüled érezni, ahogy csak mosolyt emelhet tenyerére a bámulat? Mint kellettél, s ha nem voltál, marta bőrömet a félelem, éjjel álmomból kuszán kilógtam hozzád, melléd érkeztem, fészkelhettem magam gyönyörű karod meleg illatába. S tudhatnám-e, milyen birodalmakban jártál, de érezted, ott vagyok. Ki szerethetett náladnál szeressebben? S most nem hajolsz lesimogatni fáradt arcomról, hogy hiányzol. Hol lehetsz, kinek adsz magadból holnapot? Visszahozod majd nekem azt a kilátót, ahol mi voltunk csak ketten a világ tetején? Megérinteném jóságos arcod, a tekinteted, őrület, hogy lehet egy szempár ilyen tiszta, átölel. Vétkezni előtted, miért, ellened, ha a szemed ordítaná a félelmed, azt a mély, kongó zuhanásba akaró fájdalmat? Miért hagytam, hogy elfelejtsem magunk? Annyira kellenél mellém, vigyázz rám. Miért, miért, miért nem őrzöl, miért nem simogatod ki belőlem a gyerekkort, miért nem tartasz elém tükröt és rajzolod le nekem, milyenek lehetnénk mi ketten? Hiszen nem vagyok nélküled semmi. Miért nem tudhattam ezt megvédeni? Most csak ülök itt és várom, hozd vissza utunkat, elhagytuk lépteinket, szétpattant minden forgács, itt hever, olyan könnyű, mégis súlyos teher, mi a markomba belefér, itt dobog körmöm alatt is, lüktet a bődület. Csak ülök itt elnehezült moccanással, innék valamit, mi kifordítana, elveszíteném a talajt, táncolnék neked. Hol vagy? Hallgatnád néma életem, mit elhagytam, kitagadtam magamból az alkonyt, s a pirkadattal hol fordulnék szunnyadó ráncaid fölé, nem találom arcod, a párna üres, úgy fáj kucorodni nélküled. Jönnél lenni, olvasztani jégcsapot, kilógnak bordáim közül, hemperegjünk télen a hóban, legyünk hóemberek, nevess velem, csak gyere el még egyszer, maradj az életem és szeress, szeress, szeress. Hogy szeretnélek szeretni, egyedül veled hátradőlni a meleg szerelemben, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Úgy fájok.

Kaleidoszkóp

Horkolás

A régi szerelmei mind hirtelen értek véget. Sosem múlt el csak úgy, sosem kérdezte meg magától döbbenten egyik napról a másikra, hogy ki ez a fickó mellette. Gyors, fájdalmas amputáció volt mindegyik.

Most pedig hallgatja a férje horkolását, már délután két óra is elmúlt, és még mindig alszik. Nemsokára felkel és órákon keresztül nyögdécselni fog, hogy mennyire le van maradva a munkájával. Ez most már zsinórban a negyedik szabadnap, de mind ugyanúgy telik, tíz éve. Ha Erika ártatlanul megkérdezi tőle, hogy ha olyan sok a munkája, akkor miért nem kelt fel korábban, a férje a földbe döngöli, hogy ne akarja megszabni neki, mikor mennyit alszik, és mit sajnálja tőle ezt a kis pihenést. Ezért inkább nem kérdez már semmit. Tibi egy darabig elvan a leveleivel, a teájával, a csokis keksszel, a nagyvilág híreivel, mint minden más normális ember ébredés után. Erika odaáll a háta mögé és megsimogatja. Era, ne most, az isten megáldjon, hát nem látod, hogy ébredezek? Amikor este hat körül nagyjából magához tér, Tibi előveszi a munkáját. Körülbelül tizenhárom perc után szörnyen éhes lesz. Nagyokat sóhajozik, hogy már csak ez hiányzott, most mi legyen?

Végül dönt. A konyhában hozzávetőleg harmincöt perc leforgása alatt összekészíti az ennivalóját: almát hámoz és szeletel, sajtot vág fel és félbetör egy pogácsát, a levesestálról begyűjti a sárgarépát. Tálcán beviszi a szobába. Félretolja a munkát. Evés közben nem lehet dolgozni! Keres valami filmet. Keresi, keresi. Közben rá-ránéz a torrentre, van-e valami új, hogy áll az egyenlege. Megnézegeti a meztelen nős avatarokat. A felesége odabújik hozzá. Hagyjál már enni, Era, hát te sosem tudsz jól időzíteni? Erika szabadkozik, hogy csak egy puszit akart. Jó, de miért pont most? Tibi keres tovább. Közben négyszer-ötször is megigazítja az ételes tálcát, de még nem eszik. Nem lehet így enni, hogy még nem megy a film, ő nem fog kapkodni! Végre megvan. Felveszi a fejhallgatót, elkezd falatozni. Szépen, lassan. A hosszú élet titka a nyugalom. Minden falat sajt után megtörli a kezét a szalvétába, majd újra megfogja a sajtot. Mintegy másfél óra múlva végez is két és fél epizóddal, a 10 deka sajttal meg az almával. Emésztés alatt nem lehet dolgozni, és félbehagyni sem jó a filmet, ezért hátradől és folytatja a mozizást.

Közben megszólal a telefonja. Tibi hörögve szitkozódni kezd, hogy még most sem hagyják békén, nem igaz már, hogy mindig zavarják. Öt percet beszél az anyjával, panaszkodik a sok munkára, aztán visszaül a gép elé.

Este kilenckor vége a filmnek. Nagyokat sóhajtva kezébe veszi a tálcát, közben morog, hogy már mindjárt fél tíz, és neki a szabadnapján is egész nap dolgoznia kell. Fél óra múlva visszaér a mosogatásból. Maga elé veszi a munkáját. Tibi dolgozik! Erika lefekvéshez készülődik, de még odalép a férjéhez, simogatná, csókolná. Nem hiszem, hogy ilyen önző vagy, és nem tudsz tekintettel lenni az időbeosztásomra - tolja le magáról Tibi és gépel tovább.

Délután fél három van, hallgatja a férje horkolását és csendben kiveszi a szerszámos ládából a baltát.

Apa

Ott feküdtem a sötét szobában és zúgott minden. Felébredtem és nem tudtam, honnan jön a hang. Valami közeledett felém, de nem hallottam, csak tudtam, hogy a félelem az.

Forró, rugalmas cső kezdett kifolyni a számból. Megfogtam a végét és húztam, húztam. A gégém volt az. Nem tudtam, hogy ébren vagyok-e már, vagy még álmodom. Csupa ragacs volt a kezem, a számból is bugyorgott ki a vér, nem tudtam kiáltani, csak a könnyeim folytak bele a vérbe. Miért nem tudok szólni? Kiabálni segítségért, segítség, segítség. Csak húztam ki a saját gégémet.

Pont olyan volt, mint amikor pár évvel később a katétert rángattam ki magamból a kórházban. Nem régóta lehettem kómában, legfeljebb két-három napja, mert még menstruáltam. A katéter csúszós volt a vértől, és éreztem, amikor a vége fájdalmasan megakadt bennem, mint egy horog, nem tudtam kirántani. Nem is értettem, mi az a cső bennem és hol vagyok. Kiáltottam és nővérek jöttek oda, leszíjazták a kezem. Később elkezdett derengeni a tudatom, eszembe jutottak a gyógyszerek, amiket bevettem a férfi miatt, aki bántott, pedig a szerelmem volt.

Most, ahogy húztam ki a gégémet, ugyanazt a zsongást éreztem magam körül. Hirtelen egy keskeny sáv világított be a küszöb alatt. Szóval mégsem álmodok! A konyhában apám matatott. Kiáltani akartam, de nem tudtam, mert a kezemben ott csúszkált a nyelőcsövem. Próbáltam visszatuszkolni, de már késő volt.

Apám besurrant. Megdermedtem a sötétben, mert minden érzékszervemmel érzékeltem, hogy éber vagyok. Visszafojtott lélegzettel feküdtem az ágyamban, levegőt sem mertem venni, de már nem is tudtam. Apám felhajtotta a takarómat, mint mindig, és én a sötétben hatalmasra tágult szemmel, kezemben a gégémmel némán segítségért üvöltöttem.

Magamagához való kötés

Megvárta, amíg az anyja felszedelőzködik és elmegy a barátnőjéhez. Legalább két órát odalesz. Zsuzsanna vizet forralt a lábasban, aztán kiöntötte a lavórba. Levetkőzött. Nem kellett volna megmosdania, de ő tisztán akarta, úgy érezte, ez még több hatalmat ad a kezébe. Alaposan, de szaporán végigszappanozta előbb az arcát, majd a nyakát, így haladt lefelé. Amikor végzett, kilöttyintette a vizet az udvarra. A szobában odaállt az ablakkal szembe, a fénybe, kicsit előrehajolt és kitépett egy szőrszálat a szeméremdombjáról. Rátette egy kistányérra. Biztos elég lesz egy? – tűnődött el. Kitépett még egyet, majd még egyet, végül egy kis kupac lett belőle. Barna, kunkorodó, fényes szőrszálak voltak. Felöltözött. A konyhában elővette a vájlingot, lisztet öntött bele, közben egy pohárban langyos tejben felfuttatta az élesztőt. Az egészet összegyúrta tojással, sóval, köménymagot suhintott hozzá és belekeverte a szőrszálakat. Türelmetlenül várta, hogy megkeljen a tészta. Addig az ablakban állt és dúdolgatott. Egészen jókedve volt. Mihály majd megtudja. Megtudja, milyen asszony ő, hogyan tud szeretni. Most még csak kineveti, csúfolja, hogy csak lány. De ő meg legény, mire van úgy fel? Visszament a konyhába és a deszkán kinyújtotta a tésztát, apró kerek formákra kiszaggatta. Csak egy kis tepsire való lett belőle, de elég is az. Hamar megsült. Még forrón bebugyolálta őket egy kendőbe. Ő maga is kendőt kötött a fejére, jaj, csak az anyja meg ne tudja! Neki még nem szabad kendőt hordania, még nem asszony. Fogta a kis batyut és elindult a kocsma felé. Ott van Mihály, a napszám után mindig ott isznak egy jó bort a többi béressel. Zsuzsanna a szemét lesütve tért be az ivóba. A férfinép mind erőst őt nézte. Mit keres itt ez a kisleány? Ő csak némán odament a pulthoz és megállt Mihály előtt. Rá se emelte a tekintetét, nem is illett az egy lányhoz, nem volt szabad a férfira nézni. Csak titokban. De most nem lehetett. Odanyújtotta a legénynek a kis batyut. – Sütöttem neked pogácsát – mondta halkan, azzal ki is iszkolt a kocsmából. Egészen hazáig szaladt, a szívével versenyt futva. Otthon hátrafutott a kertben a kis patakhoz, leült egy kőre, arcát a kezébe temette. – Édes jó istenem – imádkozott ‑, add, hogy belém szeressen. Adj erőt a szerelmünknek, most már egy a testem a testével.
Mihály közben a kocsmában szétosztotta a pogácsát a többieknek. Nem szerette a köménymagot.

Hófehérke Tudor szemszögéből

Hófehérkével akkor találkoztunk először, amikor október 4-én hazamentünk a bányából. Ez a nap egyébként éppen a Gergely-naptár bevezetésének évfordulója is, és ezen a napon ajándékozta Luxemburgi Zsigmond V. Albert osztrák hercegnek a morva őrgrófságot, ahol a mai napig barnaszén-kitermelés folyik.

Szundiékkal mi is itt, egy helyi konzorcium tulajdonában lévő bányában fejtünk barnaszenet, és nagyon kérem, ne keverjék össze a feketeszenet a barnaszénnel, mert a hamutartalmat is magában foglaló mennyiségre vonatkoztatott fűtőértéküket tekintve 17-20 MJ/kg körül helyezkedik el a két típus közötti választóvonal, ráadásul a barnaszén az eocén korban, míg a feketeszén annál több száz millió évvel korábban, a karbon korban keletkezett, szóval a mi bányáinkban ilyen nincs is, de nem is tudnánk kitermelni, mivel a feketeszén keménysége eltér a barnaszénétől, és nekünk csak ehhez vannak eszközeink. Minden bányaalkalmazott törpének jár egy alkalmatos csákány, egy fejvédő sisak, egy lámpás, mellyel 5 méter hatótávolságig lehet bevilágítani az aknát. Mi a 6-os aknában fejtettük akkoriban a szenet, tudni kell, hogy akkor még csak az 1-től 5-ös aknákig volt kiépítve csatlakozó szállító- és szellőzőakna, ezért folyamatos stresszfaktort jelentett számunkra a sújtólég veszélye. Szerencsére azonban a konzorciumnál töltött munkaviszonyom alatt egyszer sem történt súlyosabb baleset, ráadásul volt olyan időszak is, amikor mélyművelés helyett kevésbé veszélyes külszíni fejtéseken vettünk részt. Ezt a többi törpe nem annyira szerette, mert állandóan ki voltunk téve a nap káros sugárzásának és a sisakunk is átforrósodott tőle, ami pedig egyszerű fizikai törvényszerűségen alapul, vagyis mert a fémek egyes fajtái jó hővezető képességgel rendelkeznek, viszont a szilárdságuk közepesen ellenállóvá teszi őket külső mechanikai hatásokkal szemben, mint például a tárna faláról aláhulló nagyobb, kezeletlen széndarabok. Azért sem szerettük a külszíni fejtést, mert a kitermelési hatékonyságot jelentősen befolyásolták az időjárási viszonyok, mint az eső, fagy, míg a föld alatti mélyművelés során ilyen tényezőkkel nem kellett számolni. Ehhez jött még az is, hogy veszélyességi pótlékot kaptunk attól függően, milyen mélyen történt a barnaszén fejtése. Azon az október 4-én éppen elértük a 134 méteres mélységet, ami mindig szerencsés számnak számít a törpéknél, de ennek hagyománya sajnos a homályba veszett, viszont néhány autentikus forrás szerint az átlag törpemagassággal és a törpe bányászdalok hangszínével áll összefüggésben. A 134 méter mélység elérését különleges vacsorával akartuk megünnepelni, ám amikor a kunyhónkba értünk, első benyomásra megmagyarázhatatlan jelenséggel találtuk szembe magunkat: eltűntek az ételek a konyhából, szegény Szende poharán rúzsfolt éktelenkedett. Ezután tüzetesebben körülnéztünk, és a hálótermünkben ott találtunk egy uszkve 5 és fél láb hosszú alvó nőt, törpelábbal mérve ez könnyen átszámítható 25 lábat jelent, ami igen ijesztően hatott ránk. Félni azért nem féltünk, mindenki tudja, hogy a félelem sokkal erősebb és tartósabb pszichés igénybevétel. Tavaly olvastam egy könyvet erről, várjanak, mindjárt előkeresem, megmutatom a hőtechnikával készített fotókat, melyekből látszik, hogy az arcunk különböző érzelmeknél más-más hőmérsékletet bocsát ki az ektodermán keresztül. Mindjárt jövök a könyvvel, várjanak meg!

Áramszünet

Nincs villany. Nem tudunk tévézni, a számítógép sem megy, már sötét van. A szobánk tele van gyertyákkal, meggyújtunk néhányat, hogy legalább lássunk. A férjem előveszi a gitárját. Már évek óta nem gitározott. Most odahúzza a széket az ágy mellé, ahol én fekszem, és mint régen, elkezdi pengetni a húrokat. Énekel hozzá. Közben rám-rám néz és elmosolyodik. A gyertyalángok lágy fényében most egészen kedvesek a vonásai, nem azt a zsarnok, házsártos férfit látom, akit nap mint nap. Az én szívem is megtelik könnyűséggel. A férjem új dalba kezd, a kedvencembe, Balassi Celiájába. A húrok finoman pendülnek ujjai alatt.

Két szemem világa, életem csillaga,
szívem, szerelmem, lelkem,
Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén
jut eszembe énnekem
Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem,
végy szerelmedbe engem!

Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem
én ez árva éltemet?
Ki csak terajtad áll s nálad nélkül halál,
csak tűled vár kegyelmet?
Hogyha utálod azt, ki téged néz s virraszt
s magánál inkább szeret!

Miközben énekel, egészen kisfiús az arca, szinte elpirul, amikor rám néz. Már majdnem sírok. Két órája gitározik nekem. Mint régen. Aztán visszajön az áram, és én csak ülök ott kábán. Egy kis időre olyan volt minden, mint régen. Amikor még szerettük egymást.

Talán

Talán akkor kezdődött, amikor májusban az alkalmi szeretője vállába kapaszkodva a feje mellett elnézve a falra akasztott szamurájkardot figyelte és megpróbálta élvezni a vastag, kemény húst, mely pumpálva-dugattyúzva mozgott benne. Ez is ugyanolyan volt, mint a többi, de nem akarta megbántani szegény fickót, aki pedig derekasan kitett magáért. Utána a buszon közönyösen bámult ki az ablakon, mint aki éppen most tart haza a földhivatalból kétórás sorban állás után.

Talán akkor kezdődött, amikor ott sétált a Rajna partján. Még csak másfél órája tartózkodott a városban és leszólította egy angol férfi ismerkedés céljából, és neki nem volt kedve a vonzó idegennel szóba elegyedni, pedig úti céljai között szerepelt, hogy valakit felszed és végre szexel egy jót. De most valahogy örülni sem tudott a korai sikernek, a jóképű férfinak, hanem kurtán lerázta, mint valami kékharisnya és fotózta tovább a templomokat és lépcsőfeljárókat.

Talán akkor kezdődött, amikor a barátokkal töltött egyik hétvége után rajongó leveleket kapott a kemping másik társaságának tagjától, és fikarcnyi elégedettséget sem érzett, sem büszkeséget, hogy egy remek hímpéldány szexuális érdeklődése ilyen lírai formában testesül meg, hanem arra gondolt, hogy vajon mindig is ilyen szánalmas életet élt, amelyben olyan nagy jelentőséget tulajdonított annak, mennyire ismerik el nőiességét, mennyi sikert ér el a férfiaknál, és mennyire ugyanúgy történik minden?

Talán akkor kezdődött, amikor a másik hétvégén az a német szőke fiú többször visszament hozzá a fa alá és leült a plédje mellé beszélgetni és ő csak megszokásból feküdt az oldalára, mert így előnyösebben kirajzolódott vékony dereka és a csípője közti lélegzetelállító, finom ív, de még csak kajánságot sem érzett a kiváltott hatás miatt, csupán azt, hogy szeretne egyedül maradni.

Talán akkor kezdődött, amikor már annyira hozzászokott ahhoz, hogy a férje mindig visszautasítja a közeledését és csak másfél havonta szexelnek, és ezzel porrá zúzta az önértékelését, hogy amikor egy hosszú, több hetes távollét után hazatért és a férje ölelés és csók helyett csupán két puszival várta a reptéren és még napokig nem volt semmi intim együttlét, és amikor végre igen, azt érezte, hogy most már inkább ne.

Talán akkor kezdődött, amikor már a harmincadik ingatlanügynök hívta fel, de három hónap után sem jött komoly érdeklődő, és szembesülnie kellett vele, hogy valószínűleg még sokáig oda lesz kényszerítve abba a kis szobába, összezárva egy férfival, akivel jobbára már csak veszekedni tudnak, és már úgy érezte, hogy megfullad.

Talán akkor kezdődött, amikor visszanézte a nyári fotóit, és a férje egyiken sem volt rajta, mert egy tavalyi mozilátogatást leszámítva két éve nem akart kimozdulni vele a lakásból és ő jobb híján csupán a barátaival és vadidegen férfiakkal táncolt, ők segítették le a rozoga vadászlesekről, ők örültek a sportsikereinek is, ők pátyolgatták, amikor foci közben lerúgták a bal lábszárát, amelynek még hetekig jókora lila nyoma maradt.

Talán akkor kezdődött, amikor meglátta a volt szerelme esküvői képeit, aztán a kisbabájuk fotóit, és rá kellett döbbennie, hogy a múlt véglegesen és visszafordíthatatlanul becsukódott mögötte, bárhogyan is bizonygatta a szerelme, hogy örökké várni fog rá.

Talán akkor kezdődött, amikor ma délután ott ült a zuhanyzó sarkában maszturbálás után, és míg régen a mesterségesen kiváltott orgazmust követően mindig égő, bánatos hiányt érzett egy lüktető férfitest után, most nem vágyott másra, mint egy szál cigarettára és egy kis magányra.

Büntetés

Robi bármit megtett volna, csak visszacsinálhatna mindent. Nem menne el arra a konferenciára, de legalábbis nem esne bele abba a csapdába, amelybe a hétvégi konferenciákra utazó középkorú férfiak esnek, amikor meglátnak egy bárszékre felkúszó combot a partneregyetem docens asszonyának formás seggében végződve. Mert mit ér bármilyen idegen kerek popsi, ha utána otthon a felesége tüntetőleg nem szexel vele fél évig? És még akkor örülhet, hogy nem rúgta ki. Mit is kezdene a családja, a kislánya, a felesége, a szép kis háza és az éves európai nyaralások nélkül?

Bármit megtett volna, csak a felesége lenne újra a régi. De Rita nagyon megváltozott. Hűvösebb lett, tartózkodóbb. Fél év után nagy nehezen fogadta újra Robi közeledését az ágyban, de ebben sem volt már semmi köszönet. Az ő buja, érzéki felesége most  csak érzéketlen fabábuként hevert alatta. Szó mi szó, nem panaszkodhatott, mert eztán mindig készségesen szexelt vele, amikor Robi csak akarta.

És Robi nagyon akarta. Nagyon akarta boldoggá tenni is. Hosszan kényeztette, simogatta, becézgette, de az asszony semmi jelét nem adta a tetszésének. Unott arccal meredt a plafonra, az aktusok alatt is éppen csak lehunyta néha a szemét. Robi már majd beleőrült, hogy nem tudja felszítani benne a vágyat, hogy nem érzi a testéből áradó egykori forróságot. Mégsem volt képes lemondani róla. Sőt, egyre jobban izgatni kezdte a felesége frigiditása. Egy idő után már nem simogatta a szeretkezés előtt olyan önzetlenül, hanem egyszerűen csak magához húzta és dühösen, keményen megkefélte. Ritára ez sem volt semmilyen hatással. Neki mindegy volt.

Minél inkább mindegy volt neki, Robit annál jobban feltüzelte vele. Már amikor hazaért a munkából és meglátta a felesége rideg arcát, nemtörődöm testtartását, majd szétrobbant a nadrágja. A legtöbbször már öt perc múlva leszorította Ritát, félrehúzta a bugyiját, vadul ledöntötte az íróasztalra és féktelenül meghágta. Soha nem tapasztalt, égő, pusztító kéjt érzett ilyenkor. Nem tudta elviselni, hogy a felesége közben meg sem mukkan, fel sem sóhajt, hogy nem érez semmit, ez nem lehet! A józan esze azt súgta, hogy hagyja abba, hogy nem kellene így szexelni, de amikor Rita esténként újra és újra megvetően ránézett, Robinak egyből állt a farka, mint a gerely.

Már a munkahelyén is csak erre tudott gondolni. Még maga előtt is szégyellte, hogy sokkal jobban élvezi a szexet, mint előtte. Nem értette, mi történik vele. Sosem volt az az uralkodó típus, sem erőszakos, most mégis mániákusan vágyott a felesége hideg testére, arra a közönyre, ahogy odatartotta magát, ahogy egy biccentésére széttárta az ölét vagy négykézlábra ereszkedett, ahogyan egy szó nélkül tűrte a férje egyre vadabb döfködéseit, markolását. Rita a szex után pedig elment tusolni, vagy ha a lakásban csak úgy megdöngette, akkor felhúzta a bugyiját és ment mosogatni vagy a dolgára. Robit először ez zavarta, mert megszokta, hogy szerelmeskedés után összebújnak, pihegnek egy kicsit.

Már nem is tudta, vissza akarná-e kapni a régi Ritát. A régi Rita mosolygott rá, forrón megölelte, simogatta. Jók voltak a szeretkezéseik is, bár Robi sosem érzett megközelítőleg sem olyan vágyat, kéjt és kielégülést, mint mostanában. De nem is akart már ezen gondolkozni, mert ahányszor jutott volna valamire, Rita felbukkant a közelében, ránézett a jeges tekintetével, ő már kész volt és elvette, amit akart.

Rita pedig odaadta, amit a férje akart. Amikor meghallotta a kulcs zörrenését a zárban és meglátta belépni Robit, érzékelte a mozdulatait, ahogy felakasztja a kabátját, mérhetetlen gyűlölet és undor fogta el. A pulzusa az egekbe szökött az utálattól. Nem tudta kiirtani fejéből a tudatot, hogy ez a férfi megcsalta, egy másik nőt nyalt ki, szeretkezett vele, beleélvezett. Amikor Robi odalépett hozzá azzal a különösen égő tekintetével, Rita gépiesen megfordult, előredőlt az asztalra és hagyta, hogy a férje keményen belehatoljon. Amit érzett közben, azt előtte soha elképzelni sem tudta. Az egész testét mintha lávafolyam öntötte volna el, minden egyes vad lökéstől forró tűzlabdák robbantak szét az altestében. Alig tudott uralkodni magán, hogy ne nyögjön fel, hogy ne sikítson a kéjtől. Amikor az orgazmusa szinte kicsavarta volna a testét, csak magában, némán, elfojtva üvöltött, pedig legszívesebben hörgött volna a gyönyörtől. De nem fogja megadni a férjének ezt az örömöt. Soha többé.

Három másodperc

Amikor megérezte az ütést, várta, hogy majd pereg le a film, amelyről annyit beszélnek. Látja majd az életét villámgyorsan surrogó kockákon, talán az anyját is látja majd mosolygósan, és kiderül, hogy mégis szerette, látja majd, amint meglöki a hintáját és a háttérben felbukkan az apja, meg a barátai, nyaralások villanásai, őrült bulik, szerelmek arcai, hogy látja a lábát felfelé taposni az avaron a hegyre egy őszi délutánon, látja széttárt combjait és a sok vérből kicsusszanó gyerekét meg a fölébe hajoló zöld köpenyeket, de nem pergett le semmiféle film, és nem száguldott egy hosszú-hosszú alagútban sem a fény felé. Aztán várta az angyalokat, fehér szárnnyal, harsonával, hátha mégis vannak angyalok, de ők sem jöttek. Nem kapták be kitátott szárnyú szörnyek, nem ringatózott csónakban és nem kelt át semmiféle hídon sem. Megpróbált kiemelkedni a testéből és lebegni maga fölött, kíváncsi volt, hogy nézhet ki, van-e csődület körülötte, hallgatni akarta az emberek szörnyülködését, viccesen melléjük lebegni és súgni valamit a fülükbe, amit nem hallanak meg, csak beleborzonganak. De nem tudott kilépni a testéből, nem tudott ide-oda gomolyogni, nem tudta bátorítani földön fekvő énjét, erőt önteni a testébe, lélegzetet lehelni a tüdejébe. Várta a fájdalmat is, a becsapódást kísérő üvöltést, koponyájának hasogatását, mellkasának nyomását, de nem érzett semmit, csak mintha valami puha hangvatta folyna befelé a hallójárataiba, letompítva minden zajt. És forróságot érzett. Mintha egy nagy, meleg ólomköpeny takarta volna, mint amit a fogorvosi röntgennél akasztanak a nyakába, csak a súlyt érezte, de az sem nehéz volt, hanem szétáradóan könnyű, akár az álom, amikor belezuhan az ember, és tudja, hogy csak álmodik, mégsem bír már kimoccanni belőle, hanem hagyja, hogy beszívja magába tudatának egy másik birodalma, ahol nem képes többé irányítani. És rettentően keserű, forró ízt érzett a nyálába keveredve, ez az íz feltüremkedett a szájpadlásán át az orrüregébe, a szemgödrén át a homlokába. Csak feküdt ott kitekeredett végtagokkal, szétroncsolt bordákkal, átszúrt tüdővel, és lassan beterítette a zümmögő vörös-fekete forróság, a fülében a hangvatta is melegen folyt be koponyájába, és ha a kamion nem zúzta volna szét az arcát, még mosolygott is volna.

Ösztrogén-túladagolás

A bulik általában azért kezdődnek sokára, mert mindenki minél később megy, hogy addigra legyen már ott valaki. Mindenki utál az elején érkezni. Ha azt akarod, hogy 11-kor elkezdődjön egy buli, hirdesd meg 9-re!

Engem aztán végképp nem zavar, ha még csak kevesen vannak és nem kell heringolni a tömegben. Meghallom a zenét és bekapcsol egy relé az agyamban. Megyek és táncolok. Tegnap is a Kashmirban, egyedül a nagy tánctéren, de legalább volt helyem, legalább egy órán keresztül. És néztek a többiek, ami mindig pluszban inspirál, még jobban el tudok tőle lazítani és jöhet a zúzás.

Sajnos nem készültek partifotók a Kashmirban, Tyúk csak az Emergenzára hozta magával a nagy masináját, az ösztróra nem, bár előtte mobillal ezt a képet lőtte rólam*, de itt még nem táncoltam, csak józanodtam ki. Mert az A38-on innom kellett egy vodka-narancsot, annyira hamis és/vagy színtelen volt némelyik rockénekes, el is jöttünk már 9-kor, és a vodkától totál be voltam rúgva, kávéval meg zsíros kenyérrel józanítottak ki a csajok.

Aztán a Kashmirban iszonyú jó volt az ösztrosokkon, két kiscsibe nagyon édesen folyton körbe-körbetáncolt a Club Dance részen (nekem ez tetszett jobban, mert keményebb volt a zene), meg egyszer átjöttek a lagymatagabb retro diszkós terembe is, ahol levezettem a zúzást a lazább ritmussal, és mondta az egyik a másiknak, hogy "hé, itt az a lány", és rám biccentett a fejével, és ott is megálltak mellettem táncolni, hát ettől a "lány" besorolástól rögtön visszanövesztettem az önbizalmamat 80%-ra, állat volt! :)

És most egy darabig nem akarok a közelemben tudni hímnemű lényeket, nagyon nem.

* Nyakörv is van rajtam, csak itt eltakarja az inkognitósra odalóbált hajam.

Nyughatatlan

Miután hétfőn dugás közben a férjem helyére a vizsgaelnöknőt képzeltem, amint fölém hajolva belering az arcomba két ruganyos, telt melle, aztán puha, vaskos combjával meglovagolja a kulcscsontom és a számat, ma éjjel pedig azt álmodtam, hogy a farmersortomban és egy falat trikóban rúdtáncolok a Kashmirban a csajoknak, és buja, duci lányokkal smárolok, akik fogdossák a kis fenekem, meg kockás inges, rövid hajú csajcsávók a falhoz nyomnak a tekintetükkel, és már két hete eleve egy ezüst labrisszal a nyakamban flangálok, úgy döntöttem, hogy kicsit lecsillapodok, és hétvégén elmegyek egy rock-punk fesztiválra, aztán az Ösztrosokkra. Már ha nem riaszt be tőlem a feromon-hatértékjelzőjük, vagy nem száll inamba a bátorságom.

Panelálom

Eszter a ház előtt beszélte meg a találkozót az ingatlanközvetítővel. Felmentek a hatodik emeletre, ahol már várta őket a tulajdonos. Alaposan megnézett mindent, közben kérdezgetett, beszélgetett a középkorú férfival a lakás előnyeiről, a környékről, a városról, a világról, a házban most induló panelprogramról. A konyhabútor nem volt annyira ínyére, régies volt, bár szépen tisztán tartott. A mellette nyíló szoba takaros, kevés bútorral. A nagylánya biztosan ezt stoppolná le, mert közel van a bejárathoz. A nappalit tágasnak találta, talpa alatt jóleső hűvöst nyújtott a parketta. A zöld sarokgarnitúra régi emlékeket idézett fel benne, vendégségbe járásokat, házi sütemény ízét és mások fotóalbumainak nézegetését. A másik két szoba is tiszta volt, világos, egész nagy. A tulajdonossal együtt méricskélték, hol lehetne leválasztani őket és betenni egy ajtót, hogy külön bejáratúak legyenek és a nagymamának is legyen saját szobája. Mindegyik ablakon kinézett, megvizsgálta a kilincseket. Teljesen középszerű lakás volt, de nagyon tetszett neki. Esetleg a tapétákat kicserélné modernebbre, mert a bordűrös minta nem volt az esete. Az előszoba beépített szekrényének ajtajait saját maga is lefesthetné, hogy ízlésesebb legyen. Jó érzéssel búcsúzott el.

Egy héttel később két utcával arrébb ment el lakást nézni egy másik ügynökséggel. Ez a nyolcadik emeleten volt, és az előzővel szemben távfűtéssel rendelkezett, tehát magas fűtésköltséggel kellett számolni. Négy helyett itt három szoba volt, de a két nagyobbik között egy hall foglalt helyet, sarokpaddal, asztallal, szemben pedig egy tekintélyes faragott bárpulttal. A konyhában álomszép, kék, plafonig beépített bútor. A tulajdonos az egész lakást teljes berendezéssel árulta igen alacsony áron. Dicsérte az extra hűtőszekrényt, mosogatógépet, gáztűzhelyt. A szobák kompletten maradnának, szekrények, ágyak, igényes világítás, bőr ülőgarnitúra, több tévékészülék. Eszter többször is végigjárta a szobákat, alaposan szemügyre vette a szép bútorzatot, a frissen cserélt ablakokat, az inverter klímát, kiment mindkét erkélyre és élvezte a távoli budai hegyekre nyíló kilátást. Megtapogatta a tapétákat. A fürdőszoba a lakáshoz képest ronda állapotban volt, de képzeletben már kicserélte a csempéket, üvegparavános fürdőkádat épített be, a mosógépet pedig áthelyezte a konyhába a mosogatógép helyére. Azt úgysem szereti, neki ilyenre nincs szüksége, megkapná a húga. Legszívesebben egy darabig még nézegette volna a lakást, de a tulajdonos nem volt olyan kedves és közvetlen, mint az előző, látszott rajta, hogy unja már az egészet, csak darálta az adatokat a tulajdonát túlértékelő ember gőgjével.

Eszter otthon elővette a listáját és beírta a lakás mellé a megjegyzés rovatba: láttam, nagyon szép, a tulaj enged még 400 ezer forintot. Végigfutotta a kilistázott lakásokat, felment a neten az adatlapjukra és órákig nézegette a róluk készült fotókat. Az egyiknél végül írt a közvetítőnek egy érdeklődő levelet, és tudta, hamarosan felhívják majd és személyes megtekintést ajánlanak. Az alaprajz és a fotók alapján elképzelte, milyen is lesz a valóságban a lakás, és tetszett neki, amit elképzelt. Tágas, nagy szobákról álmodozott a lyuk helyett, ahol most laktak egymás hegyén-hátán a két gyerekkel, és ahol a megvetemedett ablakon télen kiszökik a meleg.

Becsukta a gépét. Nemsokára hazaér a családja, és kikap, ha kiderül, hogy megint lakásokat nézegetett. De egyszer! Egyszer majd lesz pénzük és tudnak venni egy szép nagy, tágas panellakást, ahol mindenkinek lesz saját szobája. Elégedetten elmosolyodott és kiment a konyhába vacsorát készíteni. Még akkor is mosolygott, amikor hazajöttek a gyerekek és éhesen lecsaptak az isteni bundás kenyérre.

Június 12: gyermekmunka elleni világnap

Pakisztáni téglagyári gyermekmunkás
Forrás: az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO)

Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete, az ILO 2002-ben kezdeményezte, hogy június 12. legyen a gyermekmunka elleni világnap. A törvényi tiltások ellenére napjainkban kb. 240 millió gyerek dolgozik embertelen körülmények között. 1999-ben célul tűzték ki a gyermekmunka legdurvább formáinak 2016-ig történő teljes felszámolását, ez azonban egyáltalán nem valósult meg eddig. A szegénység, a nélkülözés és a rossz gazdasági helyzet, a társadalmi elmaradottság ma is családokat kényszerít gyermeik eladására. Az ILO jelentése szerint világszerte a dolgozó gyerekek kétharmada a mezőgazdaságban gürcöl. A bányászat, az építőipar és a mezőgazdaság a három legveszélyesebb gazdasági ág a kicsikre nézve.

A gyerekek többnyire mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgoznak veszélyes gépekkel, eszközökkel vagy mérgező anyagokkal, növényvédő szerekkel. Vetéskor és betakarításkor kiváltképp embertelen munkaidőket kell a földeken tölteniük. Az ILO szeretné elérni a 14 éves korig tartó iskolakötelezettséget, amellyel több esélyük lenne a gyerekeknek az emberi életmódra, a későbbi jobb munkalehetőségekre. De erre kilátás sincs pl. Nyugat-Afrikában és Ázsiában, ahol a család egyetlen megélhetési forrása, ha a gyerekeiket felveszik egy gyárba dolgozni. Az Európába és az Amerikába beáramló olcsó árucikkek megvásárlásakor szinte bizonyos lehet benne az ember, hogy gyerekek dolgoztak érte, rajta éhbérért.

A kép a 11 éves Jainalról készült 2008-ban Bangladesben. A gyártulajdonosnak tiszta a lelkiismerete: szerinte a szülő felelőssége az egész, és nem kell sajnálni a 11 éves gyereket, mert havi 700 takát (10 USA dollárt) kap a munkájáért. Ezért a kisfiú reggel 9-től 18-ig dolgozik a fazékgyárban, már három éve.
Forrás: http://izismile.com/2009/04/20/child_labor_15_pics.html

A legnagyobb világméretű mozgalom a gyermekmunka megszüntetéséért a csokoládéhoz kapcsolódik. Az USA-ban 2001-ben a közvélemény nagyon felkapta azt a törvényjavaslatot, hogy azok a vállalatok, amelyek igazolni tudják, hogy csokoládéikhoz nem használtak fel gyermekmunkával szedett kakaóbabot, egy ilyen jelentésű címkével lássák el termékeiket. A csokoládéipar a címke helyett azért lobbizott, hogy egy nemzetközi megállapodás keretében négy év türelmi idővel meggyőzhessék a termesztőket, kormányzatokat és a helyi kakaófarmokat, hogy szüntessék be a gyermekmunkát és léptessék életbe a tanúsítványhoz szükséges intézkedéseket. Ennek az egyezménynek Harkin Engel Jegyzőkönyv (Harkin Engel Protocol) a neve és világszerte az összes legnagyobb csokoládégyár aláírta. Azóta többször meghosszabbították a határidőt, legutóbb 2010. decemberig tolták ki, de változás nem történt. A Kakaó Jegyzőkönyvnek is nevezett megállapodás eredményeképpen 2010-ig mindössze a termelők 4%-a kapott megfelelő tanúsítványt, és továbbra is több száz ezer kiskorú gyerek gürcöl az ültetvényeken. A legsúlyosabb a helyzet Ghána és Elefántcsontpart kakaóültetvényein. A két ország adja a világ kakaótermésének 60%-át, maga Elefántcsontpart a nemzetközi kakaótermesztés 42%-át. Az édes élvezeteknek keserű utóízt ad, hogy mindezt több mint 250 ezer 8-10 éves gyerekek szinte rabszolgasorsban tartásával értik el. Napi 10-12 órát dolgoznak a gyerekek az ültetvényeken, akiket 230 euróért lehet megvásárolni a munkára szüleiktől vagy erre szakosodott fejvadászoktól.

A kizsákmányolásuk határtalan, senki nem ügyel rájuk. 60%-uk 14 évnél fiatalabb. A gyerekek mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgoznak növényvédő szerekkel, nehéz zsákokat cipelnek (lásd fotó), machétával vágják le a kakaóhüvelyeket vagy ritkítják meg az aljnövényzettől, bokroktól az ültetvényt, miközben súlyos pszichikai és fizikai erőszaknak vannak kitéve. A gyerekek nagy része emberkereskedők áldozata. A nyugati államok egyre nagyobb felháborodással, de tehetetlenül szemlélik ezt. A legtöbb csokoládégyár, pl. a svájciak már ügyelnek rá, hogy ne vásároljanak nyugat-afrikai ültetvényekről.

De gyerekek százmilliói még mindig dolgoznak. Bányákban, téglagyárakban, öntödékben, varrodákban, ültetvényeken, kőfejtőkben, útépítéseken. Nincs gyerekkoruk, nincs játékuk, nincs önrendelkezési joguk, nincs egészségük és már életük is alig…

 

Indiai kisgyerekek egy útépítésen
Forrás: The Telegraph

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja

Minden jog fenntartva! © Manéla
Design & Sablon © Manéla
Background Photo © FinalSense
Background Style © Lencsi